Szerencsénk volt. Nem a fejünkre, hanem a Csendes-óceánba zuhantak szombat hajnalban a NASA 6,5 tonnás UARS műholdjának a darabjai. De mi nyújthat biztonságot – persze nem fizikai értelemben – az űrből visszahulló szemét ellen?

Egy amerikai kormányzati szerv éppen az idén figyelmeztette a NASA-t, hogy az orbitális pályán keringő, úgynevezett „űrszemét” mennyisége elérte a kritikus pontot. Bizonyos számítógépes modellek szerint a Föld körül keringő alkatrészek, szemétdarabok olyan sűrűn helyezkednek el egymás mellett, hogy a jövőben folyamatosan ütköznek majd, újabb és újabb szemétdarabokat hozva ezzel létre. Ezek persze inkább az űrállomást és az űrhajókat veszélyeztetik, és kevésbé a Földet.

 

 

 
Hogy a mostanihoz hasonló eset előfordul-e a jövőben, arra még a NASA szakemberei sem tudnak igazából válaszolni, de talán jobb félni, mint megijedni. Már csak azért is, mert nem az UARS esete volt az első: a nukleáris tengeralattjárókat figyelő Kosmos954 orosz műhold 1978 januárjában váratlanul letért a pályájáról, belépett a légkörbe, és végül Kanadában ért földet 12 darabban. Mivel nukleáris meghajtással rendelkezett, a radioaktív törmeléket 124 ezer négyzetkilométernyi területen kellett felkutatni és semlegesíteni.
 
A Világűr-egyezmény egy kiegészítése szerint amúgy az az ország, tartomány, állam a felelős az esetlegesen visszahulló űrtörmelék, szatellit által okozott kárért, ahonnan fellőtték a szóban forgó tárgyat. Így például az oroszoknak akkori értéken 6 millió dollárt kellett volna fizetniük Kanadának. Azért csak volna, mert viszonylag nehéz behajtani az országok közötti kárt annak ellenére, hogy mindkét fél aláírta és ratifikálta az egyezményt (ahogy Magyarország is).
 
Azért egy dolgot érdemes észben tartani: ha mégis a házunkon landol egy műhold, vagy valamely darabja, az alapvetően annak az országnak a tulajdona, amely létrehozta (a saját járműveként regisztrálta). Így sem megtartani, sem pedig értékesíteni nem szabad!